Esti csendben remeg a gyertyafény,
magányos láng tánca ez,
kanócát égeti a távoli remény,
s viaszát folyatja szegény,
melyet forró fém keretez.
Múlása könyörtelen vég,
melyet körbelengnek sötét árnyak,
fénye csupán percekig ég,
s melege senkinek sem elég,
pislákolás a sorsa e szegény gyertyának.
2011.01.11.
Hangod fátyolos szívdobbanás,
mi lelkem mélyét simogatja,
édes-bús, őszi levélhullás,
emlékeim szelíd rabja.
Édes hangod hömpölygő patak,
utat tör kőszívemen át,
bennem áramlik, s addig marad,
míg végleg meg nem adja magát.
2011.01.11.
Ó, ha minden másképp volna,
ha a némaság dalolva szólna,
ha a nap bús árnyékot szórna,
ha szívem látna, s a szemem érezne,
ha testem helyett a lelkem vérezne,
szám helyett a fülem kérdezne,
ha nem dőlne semmi romba,
ha a jóság sosem fékezne,
ha a rövid élet álom volna,
s ha a képzelet létezne.
Minden másképp alakulna.
Akkor,
Nem lenne szótlan magány,
s a fényesség sem lenne talány.
Látnám a szerelmet és érezném a színt,
sorsommá írnám az összes kínt,
s hallanám a szó rejtett erejét,
dalolnám a zene szellemét.
Épülne egy világ, mely hív s nem űz,
ahol a pokol is csak tábortűz,
ahol álomszerű lenne az életem,
ahol valóság minden, s nem csak én képzelem.
2010.10.10.
Egy tekintet, egy apró mozdulat,
mosoly, mely gyilkos erejű,
egy fénykép, mi elűzi a gondokat,
vággyal teli ábránd, de keserű.
Nem érinthet keze soha,
nem suttog a füledbe,
nem csiklandoz rövid haja,
sosem néz a TE szemedbe.
Fáradt lelked egy arcért rajong,
hamis vágyat ébreszt, magányt.
Lehet az bárki, akár Hero JaeJoong,
nem szeretsz te mást, mint a szerelmet magát.
2010.06.07.
Nagy kortyokban nyeli a bánatot,
üres pohár már csak a lelke,
forró vére átitatja a kárpitot,
könnyben fagyva múlik boldog kedve.
Arca pírja festéknyomos, hamis.
Ajka száraz, rúzs érinti partjait.
Fürtjei halott táncot járnak ma is,
s kedvenc ruhái fedik hamvait.
Szíve ritmusa akár a könnyű szél,
nem látható csendben szárnyal,
halandó testében lelke szinte él,
élete folytatódik, mások által.
2009.12.09.
Angyalok szárnya alatt
Pokoli harc lángja ég
Ott, hol nem kűzd már emberiség
Kegyetlenség az, mi marad.
Arctalan düh szabadul el
Lélektelen sarjak hullnak
Isteni kardal szentek sújtnak
Porrá hullik minden ember.
Sátántangót jár az idő, hol
Zakatol egy sárkányszív
Igazaké a szent győzelem, míg
Szénné olvad az isteni toll.
2009.11.15.
Késbe mártott vérem szívja,
felszabadítja elmém, s azzal írja
Dögcédulám. Sebeim sértik,
selymes késhegyek érintik,
szúrják, mint ha ott se lennék.
Testem elhagyott hulla, alaktalan
hús, mely étvágyat gerjeszt,
szívem kivágva dobog zárt palackban,
lelkem lemosva bűz szagot erjeszt,
emberi voltom halott emlék.
Fekete szavak, sötét tettek,
homályos gondolatok, álmok
mind bizonyítékok lettek,
s az élet a gyanúsított, az álnok
angyal, ki e Földre kárhoztatott.
2008.01.21.
Te vagy a csend a szélben,
mikor a zápor elhallgat,
és Te vagy a fény az éjben,
mely megérinti arcomat.
Te vagy a szó a gondolatban,
mert Te vagy mindenhol,
Te vagy az egyetlen,
és mégsem vagy sehol.
Én vagyok a zöld a fákban,
mely ősszel tovahull,
és Én vagyok a seb a lángban,
mely nem biztos, hogy begyógyul.
Én vagyok a harmat a reggelben,
mert elvesztem Te benned,
Én vagyok talán az egyetlen,
kiben csak Te élsz szüntelen.
2004.10.05.
Könnyes egek tekintenek rám, és
zokogó fák kérnek segítséget,
szorítja szívem a kedves nevetés,
mert már az sem nyújt menedéket.
Magányos erdők szörnyű kínjait
károgják a sötét madarak,
nem pengetik lelkem húrjait
sem baráti, sem becéző szavak.
Napsugaram felhők függönyzik,
könnyű szelek nem libbentik tova,
meghalt virágaim szavaid öntözik,
de nem virulnak soha újra.
2004.10.01.
Százezer könnycseppet hullatnak az egek,
dübörögve zúdítják alant dühüket,
míg a hideg és szürke szelek
felborzolják a nyugodt tengereket.
Én is, akár az ég, csak sírok szüntelen,
legbelül összetört a legszebb álmom,
lelkemben megszakadt egy régi végtelen,
s céltalan esőcseppé kellett válnom.
Érzem, hogy köddé válik személyem,
szépen lassan elpárolog a boldogság könnye,
egy sötét, fekete holló száll a helyére,
s már csak éjszaka marad körülötte.
Borongós életemben lesz-e még napsugár?
Lesz-e dallam szívem verésében?
Azt sírják a hegedűk:soha már,
nem lesz szélcsend lelkem viharos tengerében.
2003.04.27.
Hosszú ujjak nyúlnak felém,
a Zene Angyala szólít engem,
egy szelíd dallam költözött belém,
s félelem csillog a szememben.
Az ötös páholy emlékei némán,
elfojtják a hangomat az éjben,
boldogan sírva és végtelenül gyáván,
de megszerettem a borzongató éjben.
2003.03.08
/Erik= Az Operaház Fantomja/
